Fénykép a múltból

Naptól sárgul a kikötő,
a Hajós a hajóba jő.
Fedélzetén reményei,
fejében régi emlékei.

Kérve kérte matrózait,
kik hallgatták parancsait,
induljanak el az útra,
ki tudja, hogyan térnek vissza.

Melegtől verejtékeznek,
félve imákat rebegnek.
Szemük előtt lebeg céljuk,
gyorsan kellett haladniuk.

Sötét fellegek gyülekeztek,
aggodalmaik elszeleltek.
Hideg szél kapott az árbócba,
elindultak a messzi távolba.

"Hova megyünk? Mikor jövünk?
Lesz nekünk elég élelmünk?"
A választ a Hajós sem tudja,
az irányt a szíve mutatja.

A parttól távol kerültek,
komoly bajba keveredtek.
Vihar támadt a tengeren,
bátorságuk mégse csökkent.

A Hajós bent van szobájában,
fényképet néz magányában.
Múltban készült a kép régen,
rá se ismer kedvesére.

Emlékezett emlékekre,
miket soha nem felejtett.
Múzsáját tengerre engedte,
egyedül, üresen, rettegve...

Ágyát már víz árasztotta el,
a Hajósnak semmi sem tűnt fel.
Portréját kezében szorongatta,
tüdejébe tenger vizét szívta.

Így ért véget a Hajós útja,
mégis meglett útjuk célja.
Egymásra talált tengerész és párja,
szerelmüket a tenger mélyen hordja.