Szalagot avatnék

Odaléptem hozzá.
Mikor gyönyörű szemeiben megláttam magamat,
eltereltem a szót.
Mikor tincseit dobálva először rámmosolygott,
megnyílt alattam a föld.
Mindegy volt, hol vagyok, mindegy volt, hogy hívják,
csak bámultam őt,
de nem sikerült viszonoznom mosolygását.
Felkértem táncra.
Attól féltem, nem tudja mire vélni a helyzetet,
és megijedek.
És akkor elkezdtünk beszélgetni, tetszett nekem,
de vajon én is neki?
Válaszra várva magamba húzódtam, visszavonultam,
vártam, mint vadász a vadra,
de én nem tudtam, hogy sikerül becserkésznem őt.
Nem is kértem fel.
Csak ültem, vártam, fogytam, fagytam, és nem volt hozzá kedvem.
Eltűnt a Nap.
A naptár lapjai egyre csak fogytak,
mással foglalkoztam.
Miért van úgy, hogy a konvenciókat be kell tartani?
Nem értettem.
Már csak feküdtem, ábrándoztam, kevés voltam.
Gyáva voltam.
Jött más, ki hamis akarattal engem akart,
és vele tartottam.
Úgy gondoltam, nem kell nekem, rá sem néztem,
de ő ott volt,
minden nap láttam, akkor is, ha nem is láttam,
pedig tagadtam.
Néha fejemben is velem volt, hiába aludtam.
Aztán kimondta.
Hiábavaló volt várakozása, ő kért fel mást,
csak pislogtam.
Engem akart, rám vágyott, de hüéye voltam,
és az is vagyok.